Kép forrása: pexels.com
„Mindig kell egy barát!” – ha nem kezdi 1979-ben ezt énekelni Zalatnay Sarolta, akkor is tudjuk, mennyire igaz a dal minden sora, mennyire fontosak a barátok.
Mert amióta homo sapiensek léteznek, természetes, hogy nem csak a családtagjainkért vállalunk felelősséget, nem csak értük aggódunk, bennük bízunk, őket szeretjük nagyon, hanem utunk során mellénk szegődnek eleinte vadidegenek is, akik aztán a szívünkhöz nőnek. Július 30-án őket, a barátokat ünnepeljük világszerte.
„Leszünk barátok?”, „Nem leszek a barátod!”. Ez a félszeg kérdés és ez a határozott felkiáltás már egészen kiskorban természetes, az ehhez hasonló párbeszédek meghatározó részévé válnak mindennapjainknak. A barátságra való igény ösztönösen bújik elő belőlünk, még azelőtt, hogy intézményesített közösségbe mennénk.
Felmerül a kérdés, egyáltalán miért van igény mélyebb emberi kapcsolatok kialakítására. Miért érezzük kellemesnek, biztonságosnak, ha van barátunk, s hogy mi kell egy igaz barátsághoz, arról rengeteg értekezés született filozófusok, pszichológusok, antropológusok és szociológusok tollából. Az egyik legérdekesebben talán Irenäus Eibl-Eibesfeld osztrák humánetológus fogalmazta meg: a barátkozásra való képesség alapja az anya és a gyermek közötti szeretetkapcsolatban rejlik, amely az evolúció során alakult ki. Szerinte a szülői gondoskodás egyik folyománya, hogy később a felnőtt is tud szerető és gyengéd emberi kapcsolatokat teremteni.
A gyerekkori barátságokban már megéljük azt az egyéni kötődést, amely többek között a szerelem képességének is alapeleme.
